Megkésve bár, de törve nem, megérkezett a Neil Gaiman-féle Calendar Tales következő (azaz februári) fejezete. Nagy örömömre szolgál, hogy ezúttal Szaszkó Gabi is csatlakozott hozzám, az ő írását itt olvashatjátok.

A kérdés a következő volt: Mi a legfurcsább dolog, ami februárban történt veled?

Február az átjárók hónapja. A tél lassan tavaszba fordul, a hideg démonait már kerülgetik a melegedő napok, és a pásztorok tüzei, a csillagok leheletnyivel fényesebben pislognak. A világ szövetébe beakasztják hegyes karmaikat a yokaiok, onik és más pokoli teremtmények, és a hasadékokon benyomulnak mit sem sejtő falvaink közé. A halott hősök és istenek is megjelennek ilyenkor, nem hagyhatják magára a védtelen halandókat. Az emberek ezekből a világrengető csatákból többnyire semmit sem érzékelnek, legfeljebb az ég alján vérvörösen fénylő naplementét vagy az éjszakában szikraként felvillanó hullócsillagot.

A legenda azt tartja, február csupán négyévente visszatérő utolsó napján az istenek és hősök egy csodálatos, holdfényből épült pagodában gyűlnek össze, ahol reggelig táncolnak. Egyik éjjel, amikor hosszú mulatozás és rengeteg szaké után hazafelé botorkáltam a hegyi ösvényen hirtelen andalító melódia ütötte meg fülemet, és kacagás töltötte meg az éjszakát. Követtem a hangokat, és egy hatalmas épületre bukkantam, melynek ablakaiból földöntúli fény sugárzott. Behúzódtam egy szikla mögé, és onnan kémleltem befelé. Csodálatos látvány tárult szemem elé, hosszú asztalokon a legkülönfélébb ételek sorakoztak, hófehér rizsgombócok, ékszerként csillogó gyümölcsök, parázsló hústálak. A zenére ritmusára ragyogó alakok ringatták magukat, és a jelenet annyira lenyűgözött, hogy torkomból bódult sóhaj tört elő. A zenében egy pillanatra csend állt be, én pedig rögtön tudtam, hogy uralkodnom kellett volna magamon. Nehéz csizmák puffanását hallottam, és már menekülőre fogtam volna a dolgot, de egy hatalmas kéz megragadta az ingem.

– Hová ilyen sietősen, halandó? – dörmögte egy mély hang, ami akár mennydörgés is lehetett volna. A szívem a torkomban dobogott, a szaké zsibbasztó hatásra egy pillanat alatt elpárolgott, és a józanság a rettegéssel együtt száguldott végig a testemen. Öreg szüleimre gondoltam, az előttem álló évekre, és hogy mennyi mindent csinálnék még. Rémült fohász hagyta el ajkamat, miközben összeszorított szemmel vártam a végzetes csapást.

– Imád meghallgattatásra talált, ezen a különleges napon nem fogunk vért ontani. Ha van kedved, gyere, mulass velünk.

Annyira megkönnyebbültem, hogy gondolkodás nélkül követtem. A mulató halhatatlanok szívélyesen üdvözöltek maguk között, a legzamatosabb falatokkal kínáltak, és reggelig táncoltattak. Elbóbiskolhattam egy sarokban, mert amikor magamhoz tértem, a nap már magasan járt az égen. A varázslatos épületnek nyoma sem volt, az este egyetlen bizonyítéka a hasogató fejfájás volt. Hazatérve megpróbáltam elmesélni a kalandjaimat a falusiaknak, de azok csak nevettek rajtam.

–A részeges Hiro az istenekkel táncolt! Csak az ital szelleme játszott veled, te szerencsétlen!

És még hasonló szidalmakat vágtak a fejemhez, de én tudom, mi történt aznap éjjel az istenek hegyén.