A tizedik részt én követtem el.
Persze, tudtam én, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ez biztos Murphey valamelyik hülye törvénye, hogy egy kalamajkába belemászni ezerszer egyszerűbb, mint kimászni belőle. Szinte éreztem, ahogy a gyűrű gonoszan lötyög a gyomromban. Hát ettől már tényleg nem szabadulok meg olyan egyszerűen. Ahogy szegény Trevortól sem. Olyan bárgyú imádattal nézett rám, hogy legszívesebben sikítottam volna. Nagyon jól ismertem ezt a tekintetet, én is valószínűleg így bámultan rá, amikor azt hittem, hogy senki sem lát. Az émelyítően édes palacsinta szemrehányóan bukfencezett a gyomromban. Amikor már belenyugodtam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor besétált a kávézóba az a két ember, akit ebben a szituációban, de igazából életem bármelyik pillanatában, legkevésbé szerettem volna látni.
Az egyik Hexbridge igazgatónő volt, akit feszesre fésült kontyával, szigorúan fekete nadrágkosztümével és kegyetlen büntetőfeladataival az iskola tanulóifjúsága nemes egyszerűséggel csak „Dominának” hívott a háta mögött. Néha a szemébe is.
De nem ő volt a kellemetlenebb meglepetés. Mellette a szokásos kockás ing, rövidgatya, szandál nyaralószerkójában beszambázott az apám. Ez már annyira szürreális volt, hogy Dalí sem festhetett volna jobbat. Trevor kicsit meglepődött, amikor berántottam egy étlap mögé, de valószínűleg azt hitte, csak egy kicsit békében szeretnék vele etyepetyézni. Mit tettem szegény emberrel? Imádtam az éles eszét meg hogy mindenre volt valami elmés megoldása most meg csak üveges tekintettel bámult rám. Ideje volt belebújni a nagykislány szerepbe, mert nagyon úgy tűnt, csak magamra számíthatok. Óvatosan sandítottam ki a desszertek listája fölött, és kicsit meglepett, hogy se a minden lépésemet árgus szemmel figyelő apám, se a sasszemű Hexbridge igazgatónő nem szúrt ki minket. Aztán persze megértettem. Bárcsak ne tettem volna. Apám keze ugyanis az igazgatónő fekete selyembe bújtatott csípőjét markolászta, aki meg visítva nevetgélt, mint valami ostoba iskolás lány. Szerencsére egy elszigetelt sarokülésbe kvártélyozták be magukat, így már nem voltunk veszélyben. Azt hittem, menten elhányom magam. Az egész nyaralás kezdett valami bizarr tanár – szülő találkozóra hasonlítani.– Echo – sziszegtem a fogam között. – Mit művelsz? Legalább a családomat hagyd ki ebből.
Úgy tetszett, a nevetése szinte belőlem szólt.
– Én semmit nem csinálok, drágaságom ‑ mondta végül.
– Dehogynem, nem látod apámat, aki az igazgatónőmmel enyeleg? – nagyon uralkodnom kellett magamon, hogy ne ordítsak.
– Ugyan–ugyan. Ez a kis affér már tart egy ideje. Te komolyan elhitted, hogy apád annyit túlórázik? Ezt még egy olyan vaksinak is fel kellett volna fedeznie, mint amilyen te vagy.
Azzal kacagva eltűnt, és nem maradt más nekem csak a csend és Trevor aggódó tekintete. Mély levegőt vettem, és eltöprengtem, hogy mit tegyek. Legszívesebben odamentem volna, és kérdőre vontam volna őket, de akkor ki kellett volna magyaráznom, hogy mit keres velem a szerelemtől megrészegült Trevor. És az sajnos nem nekem, hanem neki lett volna kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Elég bajt okoztam már neki, nem akartam, hogy az állásából is repüljön.
Nem maradt más hátra, utána kellett járnom pár dolognak. Amit Trevor említett a szirénekről adott némi reményt. Talán valamelyik okos könyv tud valamit, amit az internet nem.
– Trevor, mondd, messze laksz innen? – kérdeztem, és próbáltam annyi kedvességet erőltetni a hangomba amennyit bírtam. Szegény srác először értetlenül pislogott, de aztán földöntúli öröm áradt szét az arcán. Kicsit más elképzelései lehettek a délután hátralevő részéről, mint nekem, de ezzel ráértem majd később bajlódni. Valahogy el kellett jutnom a kutatásaihoz, ha ehhez az kell, hogy azt higgye romantikus pásztoróránk lesz a lakása mélyén, hát legyen.
– A pályán úgy félóra – mondta lelkesen.
– Remek, akkor induljunk is! – Bőséges borravalót hagytam a pincérnek a feneketlennek tűnő tárcámból, aztán kisiettem a kávézóból magam mögött rángatva Trevort.