Gaura Ágnes: Embertelen jó könyvajánló

Mielőtt rátérnék Gaura Ágnes remek könyvére, elmélkedjünk kicsit a novelláról, mint műfajról.

A novella a próza Hamupipőkéje. Nővérei a Regény és a Sorozat mindig elviszik a pálmát, szegény Novellát meg egy pár elvetemült érettségizőn és irodalmáron kívül senki meg nem piszkálja. Pedig benne is annyi lehetőség van, mint feltűnő nővéreiben, csak túl apró és szerény ahhoz, hogy ezt hangosan hirdesse.

A novellaírás is komoly kihívás. Nincs lehetőségünk arra, hogy Trónok harcányi háttérvilágokat építsünk, vagy óriási cselekményívet fessünk fel. Arra is viszonylag kevés esély van, hogy novellánk főhősébe tinilányok szeressenek bele (bár én azért elmennék egy randira Esti Kornéllal, de ez részletkérdés), és hirtelen fan clubok hirdessék karakterünk nagyszerűségét. Egyszerűen nincs idő rá. Úgy is elképzelhetnénk a dolgot, hogy egy regényírás meg olvasás olyan akár egy házasság vagy legalább egy kiadós járás, egy novella meg pusztán egy egyéjszakás kaland. Két külön fajsúly. Hogyan képzeljünk akkor el egy novelláskötetet? Talán úgy, mint izgalmas rövidtávú szeretők lelkes csapatát. Vagy ha nem szeretjük szexualizálni olvasmány élményünket, gondolhatunk egy doboz bonbonra… vagy, ha nem vagyunk édesszájúak, akkor egy sajttálra. Ha a sajtot sem szeretjük, akkor… Mindegy, a lényeg, azt hiszem, érthető. A változatosság gyönyörködtet.

Hogy jutunk el viszont oda, hogy felfedezzük a hamu és lencse homályában bujdosó novella- Hamupipőkénket?

A válasz egyszerű és már már mesébe illő. Kell nekünk egy jóságos tündér keresztanya, aki rádöbbent minket, hogy ez bizony jó. A dolog persze nem nemhez kötött, lehet az illető tündér keresztapa is. Ott van például Neil Gaiman, akinek novelláskötetei ráébreszthetik az olvasóközönséget, hogy prózánál korántsem mindig a méret a lényeg. Már közelebb járunk a hosszas bevezetés végállomásához, mint gondolnánk. Ugyanis az Embertelen jó című novelláskötet, amit itt röviden bemutatok, Gaiman Tükör és füstjének bevezetőjére utal és annak jellegzetes és olvasóbarát szerkezetet követi. Na mármost, aki Gaimant szereti és idézi, rossz ember nem lehet. Az meg már csak a hab a tortán, hogy ebben a bevezetőben szerény személyem is előfordul. (Önfényezés Nr. 1) Úgyhogy már csak ezekért is érdemes beszerezni a könyvet, de azért igyekszem a továbbiakban egyéb nyomós indokokat is felsorakoztatni.

Szóval itt következik az eredettörténet: Gaura Ágnes munkásságával több lépésben ismerkedtem meg. Először is, van nekem egy nagyon jó irodalmi ízléssel rendelkező öribarim, akinek a könyvespolcán egyszer diszkréten kutakodva kezembe akadt a Vámpírok múzsája című kötet. A borító csodaszép volt, és a történet is elég jónak tűnt, de kicsit már túladagolásom volt a levegőben oly sűrűn terjengő vámpíroktól. Bár barátosném állította, hogy ez jó könyv, általában a tanácsait mindig pár hónapos fáziskéséssel fogadom meg, utána pedig leborulok lábai elé, hogy ó, hát nem megint igaza volt. Későn érő típus vagyok, mit tegyek. Aztán elmentem OTDK konferenciára Debrecenbe (igen, ez most egy kis önfényezés. Akit a betűszó láttán nem tölt el rögtön áhítat, annak elárulom, hogy ez az Országos Tudományos Diákköri Konferencia rövidítése, és ide csak a nagyon szorgalmas kis diákok jutnak ki.) Visszatérve a lényegre, itt a szekciómban volt egy vámpíros előadás, és bár alapból angolszász karakterekről volt szó, az előadó az utolsó dián megemlítette a Vámpírok múzsáját meg a mottót, „Magyar nyakba, magyar szemfog!” Az agyamban igazan komplex folyamatok indultak el, egyfelől büszke voltam arra, hogy én már hallottam a könyvről, már már hipsternek éreztem magam. Másfelől viszont a bennem lakó tudományos sznob elgondolkodott azon, hogy ha már ezt a könyvet így konferenciákon emlegetik, lehet, reá kéne vetnem vigyázó szemem sugárát. Megkörnyékeztem tehát sokat emlegetett barátnőmet és udvari könyv előkóstolómat, hogy legyen olyan kedves, bocsássa rendelkezésemre példányát. Ami nagylelkűségének köszönhetően meg is történt.

A Borbíró Borbála-sorozattal most nem töltenék sok időt, mert akkor tényleg soha nem jutok el oda, ahova eredetileg indultam. Annyit viszont megemlítenék, hogyha van köztetek pályaelhagyó (bölcsész), a könyv máris nyerő választás lehet. Bár Bori kicsit élesebb kanyart tett az egyiptológiától a vámpírokra (bár ugye halál utáni élet meg ilyesmik…) mint én az angol szakról a német IT Service Deskre. Azt hiszem, mindketten találkoztunk vérszívókkal szép számban. Önéletrajzi kitérő után mar csak annyit említenék meg, hogy ha minden jól megy, a sorozatról (főleg annak utolsó részéről) meg fog jelenni egy angol nyelvű könyvajánlóm a Monsters and the Monstrous tudományos folyóirat „In the blood” című számában (Önfényezés Nr 2).

Gaura Ágnes írói Facebook oldalán mindig jópofa és kreatív játékok bukkannak fel. Egyikük az volt, hogy gazdagítsuk ötletekkel a Boriverzumot. A rajongóknak sem kellett több, záporoztak a kreatívabbnál kreatívabb megoldások. Én meg nem adhatok mást, mint lényegem, rögvest rittyentenem kellett egy alkalomhoz illő verset. Alapul hasonló célokra legszívesebben használt Shakespeare szonettemet húztam elő, a híres 75-ös számút. Ha már írtam belőle bundáskenyeres változatot, mit nekem egy kis vámpir(ítós)! (A szóviccet Gaura Ágnes hasonló című cikkéből kölcsönöztem.

Az vagy nekem, mint vámpírnak a vér… kezdetű kis agyszüleményemet el is küldtem az írónőnek, és legnagyobb örömömre Karórázó Vilmos szonettje nem várt sikert aratott.

  A(z egyik) legjobb dolog amúgy a Boriverzumban az, hogy Gaura Ágnes nagyon közvetlen, és jó kapcsolatot ápol a hűséges olvasóival, amitől az ember úgy érzi, megbecsülik őt a támogatásért meg a szeretetért. Én természetemnél fogva rajongó típus vagyok, de ennek a létállapotnak eddig főleg azt az oldalát tapasztaltam meg, hogy én állok a kerítés egyik oldalán csillogó szemmel, a másik oldalon meg rajongásom tárgya, aki azt sem tudja, hogy létezem, és amikor autogram kérésre kerülne a sor a rámenősebb, hegyesebb könyökű rajongó tömegek átgázolnak rajtam, és én ott maradok szomorúan az üres, aláírástalan füzetemet szorongatva. (Megtörtént eset alapján). Ezért különösen értékelem, ha valaki kedves hozzám, és értékeli az én mérhetetlen olvasói szeretetemet.gaura_embertelenjo

Kezdeném tehát végre a novelláskötet dicsőítését. Bár nem az első rész a kötetben, én mégis a Boriverzum köré épülő novellákkal nyitnék. Hiszen ezt a témát már érintettük, és ebbe a csokorba tartozik a szonettemet rejtő novella is, ami a „Bőrkabát” címet viseli, a főszereplő Béla állandó jelzőként (epithethon ornans, hogy Odüsszeián összeszedett görög tudásom is felvillantsam) szolgáló ruhadarabjának beszerzéstörténetéről. A novella továbbá lefesti, hogyan hat a vámpírok szerelmi életére a túl sok sorozat- és reklám nézés, illetve az egész történet egy megható tisztelgés az olvasók ötletelése felé. Igazán felemelő érzés, ha az emberre a saját javaslata köszön vissza olvasás közben. Van még itt karácsonyi történet egy elvesztett és megtalált családi örökségről, és arról hogy Bori hogyan szerez magának bakancsot, és hogyan indul el azon az úton, ami ahhoz a Borihoz vezet, akit az olvasók a könyvsorozatból megismerhettek. Elkísérjük még kedvenc vámpírológusunkat egy vámpír színdarabra is, és megtanuljuk, hogy a látszat néha csal. Ez a szekció jó kapudrog lehet azoknak, akik még nem kattantak rá a Boriverzum ízére, a hűséges rajongóknak pedig mélyebb bepillantást enged a karakterek életébe és a háttérvilágba.

Engem legjobban a „Túlélő” című novella fogott meg, ami arról szól, milyen beláthatatlan következményekkel járhat egy rossz embernek adott múzsacsók. Ebben a novellában megjelenik az a vonás, ami megtalálható azokban a történetekben, amik nekem a kötetből legjobban tetszettek: a bűn és bűnhődés témaköre. Sokszor a vétkes vagy önhibáján kívül, majdnem hogy természetétől fogva vétkezik, vagy pedig bűne szinte jelentéktelen, de a büntetés annál súlyosabb és kegyetlenebb. A görög tragédiák jutnak eszembe, ahol a szereplőket egyetlen rossz lépésükért az istenek haragos bosszúálló hadjárata kísérti. Ha kevésbe akarnék irodalmiaskodni, akkor azt mondanám, azért tetszenek, mert a való élet is ilyen. Akármilyen jó szándékú is az ember, néha hibázik és néha (általában a hibától valójában függetlenül) a sors büntetést mér rá.

A személyes kedvenceim mégis a Moszkva téri történetek voltak. Jóféle urban fantasyk, arról a megmagyarázhatatlan és baljós világból, ami Budapest szívében bujkál. Mindegyik novellában mit sem sejtő kisemberek vonják a fejükre magasabb erők átkát, és legtöbbször csak annyi a bűnük, hogy mertek álmodni vagy elvágyódni. Ezek közül is a „Színes Tangák” című volt a kedvencem, amit bizony bizony utoljára hagytam, mert bevallom, kicsit elrettentett a cím. Ki akarna tangákról olvasni? Ám ismét megtanultam, hogy sosem szabad első látásra ítélkezni. Erre a novellára szeretném ellőni azt a dicséretet, amit majd egyszer saját munkásságomról is hallani szeretnék, hogy ilyet írna Neil Gaiman, ha ismerné a magyar hétköznapok valóságát.

Másik szívemnek kedves szekció a sci-fi volt. Bevallom, nem sűrűn olvasok magyar sci-fit, (idevonatkozó tapasztalatom körülbelül kimerül On Sai Calderonjában meg Nemere István Mintha ember lennéljében) de ezek a novellák megragadták a képzeletemet. És mivel anno olvasószerkesztettem egy amerikai science-fiction/ horror/ fantasy magazinnak, ezért nyugodt szívvel mondhatom, hogy a történetek a külföldi piacon is megállnák a helyüket.

Furcsának tűnhet, hogy ennyit dicsérek, de mivel magyar olvasmányaim többsége az agyzsibbasztó tiniregényekre korlátozódik, felüdülés volt egy olyan könyvet kézbe venni, amitől nem a fejemet verem az asztalba, hanem még órákkal később is az olvasottakon gondolkodom. A történetek közt van virtuális valóság, űrt átszelő küldetés és egy lehetetlen szerelem. A novellák könnyűnek látszanak, de aztán mégis azon kapod magad, hogy rajtuk rágódsz, nyomukban beköltözik veled a szívedbe valami ragacsos szomorúság. Talán azért, mert a fantasy / sci fi és egyéb spekulatív műfajok álarca alatt ezek a történetek mind nagyon valóságosak.

Mindent összevetve tehát bátran mondhatom, hogyha szeretnétek magatokat egy pár novella bonbonnal kényeztetni, itt biztosan találhattok pár kedvetekre valót. Na, meg elmondhatjátok, hogy ti elvittétek a próza Hamupipőkéjét legalább egy táncra.

Piszkos Tizenkettő Interjúm Gaura Ágnessel

Gaura Ágnes: Túlontúl borító leleplezés

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.