Írók Egymás Között: Írós szorongások

Írók Egymás Között: Írós szorongások

Ebben a hónapban (khm azaz márciusban) az írós szorongásainkat vettük számba. Emma, Gabi és Klári posztjait a nevükre kattintva találjátok.

Ez a kérdés kivételesen olyan periódusban talált meg, amikor az írós szorongásaim éppen diszkréten üldögélnek a kispadon, szóval nehezebb őket előrángatnom, de azért megpróbálom.

Igazából az egyetlen és legnagyobb szorongásom az, hogy soha nem bírok befejezni semmit (=egy regényt). Ez egy lélekölő ördögi kör, ugyanis az ezen való rágódás lebénít, és az a vége, hogy se a régi regényt nem fejezem be, se újba nem kezdek bele. Néha azt gondolom, hogy egyszerűen rosszul vagyok huzalozva, és genetikailag képtelen vagyok megírni egy regényt. Amiről persze tudom, hogy nagy butaság, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ne szorongjak ezen. Az ijesztő dolog igazából az, hogy belegondolok, mennyi munka megírni akár „csak” 50 000 szót is, aztán azt még megszerkeszteni, átgondolni, stb. és ez egyszerűen leküzdhetetlen akadálynak tűnik.

Ezzel a dologgal küzdök bizony TÍZ éve, ami azért elég lelombozó. Viszont, ha megfordítom a helyzetet, akkor elmondhatom azt, hogy tíz éve küszködöm, és még minding nem adtam fel. Ez szerintem sokat számít, mert ennek a tíz évnek a végén tuti biztos, hogy jobb regényt fogok írni, mint mondjuk tizennyolc évesen.

A befejezős-szorongás leküzdésében nagyon sokat segítettek a fordítások. Amikor ott van előtted 120 000 szónyi szöveg, az azért elég ijesztő. Ezzel is néha azt éreztem, hogy soha nem fogok a végére jutni, de mivel muszáj volt, letettem szépen a fenekem, elindítottam valami stimuláló háttér zenét, és megcsináltam. (Például, amikor a legutóbbi fordításom utolsó hajrájában voltam, és már minden bajom volt, azt mondtam magamnak, hogy én innen nem állok fel, amíg ez kész nincs. Tehát benyomtam a Lego Movie filmdalának egy órás változatát /magyarul minden szupi szuper címen hallgatható/ és ledaráltam az egészet. Fun times!) Triviálisnak tűnik, de ez a tapasztalat megmutatta, hogy mindennek a végére lehet érni.

Ennek hatására mostanában elkezdek befejezni olyan történeteket, amiket évekkel ezelőtt kezdtem. A TBA horror pályázatára befejeztem tavaly egy novellát, amit két éve nyáron találtam ki, nem régiben befejeztem egy másikat, amit öt-hat évvel ezelőtti álom ihletett, és ha minden jól megy, hamarost befejezem a legelső novellám, amit angolul kezdtem el írni (2013 elején.) Szóval ezek jó irányba mutatnak. Most Nanocampre előszedtem a legkomolyabb regényem, a Glasgow, my love-ot, és egyelőre igazán lelkes vagyok. Most először érzem azt, hogy végig tudom csinálni.

Persze rengeteg aggodalmam lehetne ezzel kapcsolatban, például az, hogy E/2-ben van, amitől lehet, páran a falra másznak. Kicsit a lapozgatós kalandkönyvek gondolatára akartam építeni, de úgy, hogy igazából kicsit a multiverzum/ káosz elmélet/ lehetséges jövők / kísérleti szövegforma is benne legyen. Ez a fejemben mind nagyon jól hangzik, de simán lehetséges, hogy egy nagy katyvasz lesz belőle tele elvesztegetett szép reményekkel. Ezek ott lebegnek a fejem fölött, de nem igazán gondolok most rájuk, mert örömet okoz az írás. Sőt örömet okoz a már megírt részek újraolvasása és szerkesztése is. Szóval kivételesen azért nem szorongok, mert jól megy minden, és a saját véleményemre koncentrálok, és nem másokéra.

Ez egy nagyon pozitív szorongós bejegyzésnek sikeredett. Majd meglátjuk, hogy állok április végén a nanocamppel, lehet, nem leszek már ilyen derűlátó 😀 (Bár azért remélem, hogy igen…)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.