Írók Egymás Között – A visszautasítás

Írók egymás közt: Visszautasítás

E havi témánk a visszautasítás, ami talán az írói lét egyik legnagyobb kihívása, amivel viszont óhatatlanul is találkozik a kezdő író. Igyekszem majd sok személyes példát hozni, mert a visszautasítás tipikusan olyan dolog, amiről az ember hajlamos azt hinni, hogy ő van vele egyedül, míg mindenki másnak jól megy a szekér. Ez persze nem így van, csak a sikertelenségről az ember nem szívesen beszél. Emellett pedig igyekszem pár hasznos tanácsot is adni, amivel konstruktív energiákká alakíthatjuk a csalódást és a dühöt.

Az eredettörténetem

Ez ugyan egy marginálisan idevágó magánéleti anekdota, de volt idő, amikor csak ez a gondolat tartotta bennem a lelket, és tartott vissza attól, hogy kukába dobjam ezt az egész írói mizériát. (Na jó, igazából nem hiszem, hogy valaha fel tudnám adni az írást, de azért néha nagyon elegem volt.) Ha nem érdekel izgalmas ifjúkorom története, ugorj a „Visszautasítások, amik mély nyomot hagytak bennem” részre.)

Lényeg a lényeg, a hormonok berobbanásától kezdve, tehát kábé tizenkét éves koromtól, én állandóan szerelmes voltam. De nonstop. És mindig plátóian. Egy idő után eluntam a várakozást, és odaküldtem valami barátot, ismerőst, stb, hogy puhatolja ki, hogy az illető mit gondol rólam, amire a válasz általában az volt, hogy „nem tudom,ki az,” ha éppen kegyesen hazug volt az illető, vagy egyszerűen csak „jaj,nem.” Utána pár napig beültem az étkezőasztal alá a Stop Crying your heart outot hallgatva (true story!) elsiratva leánykorom, életem, stb., mint Antigoné, amikor a kivégzésére viszik. Tényleg őszintén elhittem, hogy itten most mindennek vége, lehúzhatom a rólót, a szívem végleg elsorvadt, és ez a nagy THE END. Pár héttel, extrém esetben hónappal később persze felfedeztem egy eleddig nem látott fiatalembert az iskola folyosóján és az egész kezdődött elölről. Rajongás, visszautasítás, pofáraesés, lábadozás. (És én még sem kattantam be, pedig involuntary celibate voltam… és kezdtem el embereket gyilkolászni, mert senki nem akarta velem összegyűrni a lepedőt romantikusan kézen fogva andalogni… Bocs, reggel olvastam erről egy cikket, és nagyon felbosszantott…)

Hogy a komoly témák előtt kicsit viduljunk, megosztok veletek egy „remek” verset, amit tizenöt évesen az egyik ilyen lábadozó korszakomban írtam, tehát nagyon jól alkalmaztam a visszautasítás túlélésének első szabályát: Fojtsd a bánatod kreativitásba. Illetve a másodikat is, miszerint: Fogadd méltósággal a visszautasítást. Ne vitatkozz, és főleg ne küldd el a visszautasítót a ku… a búbánatba. Legalábbis ne a szemükbe, hanem mondjuk az asztalfióknak egy csodás vers formájában, mint például ez.  Remélem ti is olyan jót röhögtök rajta, mint én. Voilá:

Nagyon Bánt

Rossz időben, rossz helyen

kikészít ez a szerelem.

Nem tom, hol vagy, de nem itt ez száz,

most megint menjek utánad?! Ez gáz…

Tudod mit, szívem? Menj, ahova akarsz,

engem már azt se érdekel, hogy hol és kivel kavarsz

Antiszoc osztályból antiszoc gyerek,

a termedben focizol, én meg kint szenvedek.

Nah most meg már hajad sincsen?!

Fordul a kulcs a bilincsben,

szabad vagyok, lehullott a lánc,

de így most semmim sincsen és ez Nagyon Bánt…

A történet vége, hogy egyetem után, amikor már nem csak hülyegyerekekkel voltam körülvéve, találtam olyan srácokat, akik értékeltek, most meg már férjnél vagyok, theend. Ugyanaz az ember lennék, ha gimiben nem esek át ezen a romantikus tisztítótűzön? Valószínű, hogy nem, főleg, hogy ifjúkori írásaimat, (mint a mellékelt ábra is mutatja) főleg ezek a csalódások fűtötték. A lényeg az, hogy nem adtam fel, és a végén csak lett belőlem énekes halott.

Nem csak kamaszkori romantikus botladozásaimról szóltak ezek az évek, írni is ekkortájt kezdtem rendszeresen. Tele voltam álmokkal, jóindulattal, bizonyítási vággyal. Nagy szerencsém volt, hogy a tanáraim kedvesek és biztatóak voltak. Az irodalomtanárom számomra nagyon fontos és meghatározó figura volt, akinek az ízlését megkérdőjelezhetetlennek tartottam. Ő hitt bennem, és ez meggyújtott a lelkemben valami olyan lángot, amit a legdurvább visszautasítások se tudtak kioltani. Ő hitt bennem, és ezért én is hittem magamban.

Visszautasítások, amik mély nyomott hagytak bennem

Nehéz magyar nyelven fiatal írónak lenni, én is sokáig csak tapogatóztam a sötétben. Küldtem verseket nívós, elismert irodalmi magazinoknak, de az a benyomásom támadt, hogy nem igazán van türelmük a fiatalokhoz. Tudom én, hogy nem voltam tökéletes, de én annyira hálás lettem volna bármilyen nemű konstruktív meglátásért vagy biztató szóért. Szerencsére vastag sikerült vastagbőrt növesztem.

Az azóta megszűnt Holmi magazin szerkesztője valami olyasmit mondott, hogy túl régiesek a verseim, ma már nem ír így senki. (Mert szeretem a rímeket, és a szép összecsengéseket.) Ettől függetlenül nem adtam fel ezt a vonalat. Nem adhatok mást, mi lényegem, ha a rímes versek tesznek boldoggá, akkor azokat fogom írni, akkor is, ha erre nincs “piac.”

Egy azóta elég rossz hírbe és botrányokba keveredett kiadó egyik képviselője kb. rózsaszín ködben élő hálátlan csitrinek nevezett, („Ön tényleg rózsaszín ködben él, csak azt látja meg maga körül, amit látni szeretne. A kritikát pedig rosszul tűri. Pedig az alázat az egyik legfontosabb tulajdonság ezen a pályán.”) amikor udvariasan rákérdeztem valamire. Úgy döntöttem, mindkettőnknek jobb, ha irodalmi együttműködésünk bimbójában elhal.

Nagyon szomorú voltam, amikor kiestem az Aranymosás Irodalmi válogatón a Változó Április című New Adult történetemmel. A történet elejét itt, a háttértörténetét itt, a szomorúságommal megbirkózó blogposztot pedig itt találjátok. Kellett egy pár nap talán még hét is, mire helyre állt az önbizalmam meg az írásba vetett hitem. Viszont, ha ma visszanézek erre a versenyre, nem győzök örömködni, hogy nem jutottam tovább. A történet még nem volt kész, szét kellett volna trancsírozni, újra összerakni, elkallódott volna. Jobb ez így. De idő kellett, amíg ezt beláttam, kellett egy gyászperiódus.

Szépirodalmi folyóirattól olyan visszautasítást, ami segítőkész volt és jó szándékú, és amire kellemesen gondolok vissza (mert bizony ilyen is van) a Bárkától kaptam tavaly. Először éreztem azt, hogy egy szépirodalmi folyóirat szerkesztője komolyan vesz, és egyenrangú partnerként kommunikál velem, nem csak kissé lenézően meglapogat, mint egy bájos, de nem túl okos copfos kislányt.

Szintén nagyon részletes, biztató és korrekt visszautasítást kaptam Tomasics Józseftől, amikor beküldtem az első novellám a Black Aetherbe. Józsi olyan csodálatosan utasított vissza, hogy eldöntöttem, hogy én bizony ezzel az emberrel együtt szeretnék dolgozni, és felajánlottam fordítói szolgálataim a The Black Aether oltárán. De ez megint egy tök másik történet.

Az angol piac és három jó tanács

Öt éve már angolul is aktívan pályázom, és ha vettek egy pillantást a megjelenési listámra, észrevehetitek, hogy angol megjelenésem szinte több van, mint magyar. Az angol nyelvű piac előnye, hogy rengeteg, de tényleg RENGETEG lehetőség van, szinte beleszédül az ember, míg itthon nyílpuskával vadássza az ember a pályázatokat. Persze nehéz az, hogy nincsenek ismeretségek (Nekem mondjuk itthon se sok van, de ez megint más kérdés.), illetve azért mégsem az anyanyelvem. Ugyanolyan könnyedséggel mindkét nyelven (sőt ciki nem ciki, angolul szerintem a helyesírásom jobb), de a legszebb szóvirágokkal azért magyarul rukkolok elő.

Eleinte persze itt is csak a visszautasítások jöttek, de egyre sűrűsödtek az olyanok, akik már személyesebben, kedvesebben tették ezt, sőt bíztattak, hogy küldjek majd mást. Ezek néha többet érnek amúgy, mint egy semmitmondó elfogadás.

Excel táblázatba vezetem a pályázatokat, és ha visszautasítanak, azzal gyógyítom a lelkem, hogy még melegében továbbküldöm a visszautasított művet. Ha rájövök, hogy akad rajta még szerkeszteni való, akkor elmolyolok vele még egy kicsit. Ha azért utasították vissza, mert tényleg nem jó, akkor írok egy újat.

  1. tanács: Nem feladni. Újraolvasni, véleményt kérni, újraírni, újraküldeni, újat írni. NEM FELADNI.
  2. tanács: Mindig legyünk udvariasak, ne sértegessük a pályázat kiírót, ne magyarázkodjunk, ne küldjünk el az anyjába. Ha már itt tartunk, mindig figyelmesen olvassuk el a kiírásokat, és azt és úgy küldjünk a kiírónak, amit kér.
  3. tanács: Nem kell mindig erőltetetten optimistának maradni, néha nyugodtan szomorodjunk el, essünk kétségbe, eresszük ki a gőzt. Ezeket az érzéseket sem szabad szégyellni, és néha ugyanannyira segítik a továbblépést.

Ennyi lett volna a mai okosságom, nyugodtan osszátok meg a ti élményeiteket is, szívesen látom őket.

Gabi írását ITT, Kláriét pedig ITT olvashatjátok. Júniusban a kritikáról, annak adásáról és fogadásáról lesz szó.

A múlt havi cikkem a kiadásról itt olvashatjátok.

One thought on “Írók Egymás Között – A visszautasítás”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.