Novella: Alfred Szerelme

A fülledt levegő dohos takaróként borul rám, az izzadtság fénylik a bőrömön. Egy sáros árokban végzem hát, ahol a halálom csak egy lesz a végtelen sok strigula közt. A golyók zápora valamiért az otthoni hársak suhogását juttatja eszembe és a csillagok is, mintha egyre jobban hasonlítanának az allét megvilágító ívlámpákra. Már nem félek. Az emlékek sűrűsödő ködként gomolyognak az elmémben, és ugyanazt a szorítást érzem a mellkasomban, mint azon a végzetes nyári estén.

 Gyűlöltem szegénynek lenni. Tulajdonképpen nem is voltunk szegények, csak nem voltunk elég gazdagok. Apám a szatócsboltjában robotolt naphosszat, anyám pedig a kisváros tehetős lányait tanította. Eleget kerestek az életben maradáshoz, de nem eleget a jó élethez. És miután Angelique-et megismertem, én jól akartam élni, hogy méltó legyek hozzá. Tisztán emlékszem az estére, június volt és én életemben először voltam részeg. Nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy a világ furcsa fényben ússzon. Minden nő szépnek tűnt és minden férfi régi barátnak. A fiúkkal ittunk, a limonádét sörre cserélve, és bár először furcsának tűnt az ital állott, vizes kenyér íze, bátran ittam tovább. Tonyt ünnepeltük, aki másnap Párizsba indult, hogy pékinas legyen. Ő volt az első közülünk, akit beszippantott a főváros soha ki nem alvó fénye és egy jobb élet reménye. Három hónap múlva már egy szép párizsi kisasszonyról írt nekünk haza.

És ő volt az első, akit elvesztettünk. Hidegen hevert a földön, arcán vér és sár, a kezében egy gyűrött fénykép. Kifejtettem jeges ujjai közül, és visszaküldtem a menyasszonyának, azt hazudva, hogy szépen halt meg, hogy békésnek tűnt, mintha csak aludna. A fronton senki sem hal meg szépen. Sárban kúszó férgek vagyunk mindannyian, és a háború csizmája összetipor minket egytől-egyig.

Az a régi nyári este végtelen messzeségbe hullott, talán meg sem történt, csak egy Rimbaud kötetben olvastam valahol. A vérem égett, a fejem zsongott, és amikor elbúcsúztam a barátaimtól, a hársakkal szegélyezett sétány felé vettem az irányt. Az édesen zsongító levegőt alig kavarta fel a szél, és a ragyogó csillagok alatt úgy éreztem, bármi megtörténhet. Ábrándjaimat sietős léptek törték meg, egy női topánka kopogott a macskakövön, mellette egy tiszteletre méltó férficipő talpa nyikorgott.

A lány fehér csipkeruhát viselt, olyan éteri volt, mint egy jelenés. Amikor meglátott halványan elmosolyodott. Sosem láttam még nála szebbet. A mellette lépkedő pocakos úriember, minden bizonnyal az apja, csak egy pillantást vetett rám, olyasformán, ahogy az ember az út szélén ülő kóbor kutyát nyugtázza. Ívlámpa alatt haladtak el, az úr kemény gallérja árnyat vetett a lány arcára. Ennyi kellett, egy röpke pillanat, és elvesztem. Talán még a szívem is kihagyott egy ütemet.

Mint később kiderült, nem rég érkeztek a városba. Monsieur Martin gazdag kereskedő volt, felvágós boltot nyitott a főutcán és még a mellette levő éttermet is megvette. Hiába töltöttem minden percem az utcákat róva, abban a reményben, hogy újra látom a szép kisasszonyt, még így is eleget voltam otthon, hogy lássam az apám arcán egyre mélyedő ráncokat. A konkurencia nem tett jót az amúgy is gyenge lábakon álló üzletnek. Anyám szeme minden este vöröslött a sírástól. Segíteni akartam, így munkát kerestem a városban, és csodák csodájára találtam is. Méghozzá Monsieur Martin éttermében, pincérként.

Apámat először elöntötte a méreg, hogy az ellenségnek dolgozom, de aztán hálásan magához ölelt.

– De csak a nyárra, szeptemberben irány vissza az iskolapadba. Azért dolgoztunk ilyen keményen anyáddal, hogy taníttassunk, és neked jobb életed legyen. Még orvos is lehetsz! – Hátba veregetett, aztán ment a dolgára.

– Jó fiú vagy – mondta anyám, és megszorította a kezem.

A felszolgálás nehéz kenyérkeresetnek bizonyult. Egész nap talpon voltam, szaladgáltam egyik asztaltól a másikig. Az első héten alattomos vízhólyagok nőttek a lábamra. Aztán megszoktam. Amit nehezebben emésztettem meg, az a bőrömbe ivódó ételgőz és a vendégek lenéző tekintete. A pecsétes kötényemben nem voltam több, csak egy az álmodozó tekintetű szerencsétlen, az emberek legjobb esetben átnéztek rajtam. Kivéve Angelique, aki időről időre bejött meglátogatni az apját az irodájában, vagy együtt ebédelni a családjával.

Mindig keveset evett, mint egy kismadár, én pedig irigyeltem a falatot, amikor a szájához ért. A többi vendéggel ellentétben neki mindig akadt hozzám egy kedves szava, mosolyogva köszönte meg az ételt. Egyszer, amikor elvettem a kezéből a tányért, esküdni mertem volna, hogy végigsimított a kezemen.

Hányszor gondoltam erre a finom érintésre az árok fojtogatóan párás ölén, pedig röpke, jelentéktelen mozdulat volt. Nekem mégis hihetetlenül sokat jelentett.

Aztán egyik este utolért a szerencse egy hirtelen zápor formájában. Hazafelé siettem, esernyőmön vadul kopogtak a cseppek. Egyszer csak ismerős alak tűnt fel előttem. Angelique sietősen kerülgette a pocsolyákat, és hajára szorította a kendőjét, hogy távol tartsa az esőt. Megszaporáztam a lépteim, és a feje fölé tartottam az esernyőmet. Meglepett mosollyal fogadta el. Furcsálltam, hogy ilyen későn futottam belé, jómódú kisasszonyoknak nem illett egyedül mutatkozni. Nem mondta merre járt, én pedig nem faggattam. Helyette mesélt minden másról, olyan könnyedén csevegett velem, mintha régi barátok lennénk. Az ajtóig kísértem, ahol a legédesebb hangon köszönte meg, hogy nem hagytam elázni. Ezután megváltozott minden. Egyre gyakrabban láttam az étteremben. Az apját jött látogatni, mondtam mindig magamnak, de nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy nekem is közöm van a dologhoz.

Angelique a nevéhez illően angyali volt, és mindenkit elvarázsolt. Monsieur Martin bármit megtett volna a lányának, de csak később értettem meg, mennyire elkényeztette és mennyi minden felett volt hajlandó szemet hunyni.

Az összes pincér a kisasszony kegyeit kereste, együtt lestük ringó lépteit, hallgattuk göndör kacagását. Ostoba voltam, hogy azt gondoltam, különleges lennék a számára. Elfúló hangú, versekkel teli leveleket küldözgettem neki titokban, névtelenül. Az éj leple alatt virágot hagytam a küszöbén. Álmaimban újra együtt álltunk az esernyő alatt.

A gondolataimat teljesen kitöltötte az ábrándozás, hidegen hagytak a nagyvilág dolgai, hogy Európában háború készülődik. Az én szívemben is háború dúlt, az sokkal jobban érdekelt, mint távoli birodalmak csatározásai.

Egyik este sokáig dolgoztam, a sötétség már sűrűn kavargott odakinn, a többiek már mind hazamentek, és én meg még mindig a sörszagú asztalokat súroltam szerelmes dalokat fütyörészve.

Hirtelen zajt hallottam az étterem hátulja felől. Levert a hideg verejték, de felülkerekedtem a félelmemen, és hátralopakodtam. Csendes volt minden. Először azt hittem, csak képzelődöm, de aztán újra motoszkálást hallottam, ezúttal közelebbről. Aztán befordultam az egyik raktárhelyiségbe, és megláttam a zaj forrását.

Angelique volt az és a szakácsinas. A szívem kihagyott egy ütemet, és olyan hangosan fújtam ki a levegőt, hogy azt hittem, rögtön észrevesznek. Eszük ágában sem volt. Annyira el voltak merülve egymásban, hogy az se tűnt volna fel nekik, ha a német hadsereg tör rájuk. Hazáig rohantam.

Nem nekem szólt hát az a sok kacér mosoly. Nem miattam járt Angelique az étterembe, és nem véletlenül találkoztam vele olyan késő este, egyedül.

Többet nem mentem dolgozni, a következő héten pedig bevonultam.

Az a sajgás a mellkasomban azóta sem múlt el, magammal hordtam, mint mások a Bibliát vagy a kedvesük képét. Az egyenruhám elejét vörösre festette kicsorduló fájdalmam. A szívemben lassan enyhült a szorítás, ahogy a golyó ütötte seben át végre kiszabadult Angelique emléke.

A novellát az Unbending Trees Alfred’s Lovesong című száma illetve Rimbaud Regény c. verse ihlette

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.