A veronai busztragédia engem is, mint mindenki mást is, sokként ért. Régen is nagyon megérintettek az ilyen hírek, de most tanárként belegondolni, hogy én is elveszthettem volna azokat a szimpatikus, lelkes (és igen néha nagyon idegtépő) fiatalokat, akiket tanítok…
A halál és az elmúlás súlyossága egészen múlt év végéig elkerülte az életemet, amiért szerencsésnek mondhatom magam. Azóta viszont az ilyen esetek valahogy még jobban megrendítenek. Minden együttérzésem az érintett családoké.
Requiem
A halálra nincsen magyarázat.
Van oka persze
meg kiváltó incidense,
de az égbe kiáltó „miért”-re válasz soha sincs.
Mint egy busznyi gyerek, akit hiába várnak
haza a szülei
vagy az apa, aki tegnap még jól volt,
s ma hidegen egy asztalon hever.
Hirtelen jön, mint egy pofon
vagy egy kihagyott szívdobbanás,
a levegő, mikor oldalba szúr,
mint egy véletlenül elkapott titok,
amit bárcsak sose hallottál volna.
Az idő lelassul, a világ megállni látszik,
kiszállni még sem tudsz.
Neked még maradni kell,
és ez a legszörnyűbb,
mert így is élni kell,
élni kell tovább.
