Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
<Szabó Lőrinc fordítása>
75. Szonett – A Bundáskenyérhez
Az vagy nekem, drága Bundáskenyér,
mint tavaszi zápor éhem sivatagán.
Gyomrom miattad örök harcban él,
Hisz veled sosem lehetek divatsovány.
Erős vagyok ugyan, de van pár hibám:
Ha megérzem lágy illatod a konyhán,
vonzó lankáid rögtön bejárja fantáziám
míg senyvedek a diéta poklán.
Szagod varázsa csordultig betölt,
S egy harapásodért is sorvadok.
Nem szabad! vagy mégis… az éhség úgy gyötör
Egy falatot… vagy kettőt bekapok…
Betojásaranyoztad az életem,
Felfaltalak, de mégis éhezem.
Az vagy nekem, mint vámpírnak a vér,
Mint törött szívnek a kegyelem karó,
Szomjamnak lágy, dagadó ütőér,
Tetszhalott testemnek élettakaró.
Belémivódtál. Makacs vörösbor –
folt életem gyolcsán; bőröm alá folysz,
mint a gyanta. Örök halotti tor
volt előtted létem, magányos sikoly.
Húsod illata csordultig betölt,
ha csak egy percig nem vagy itt, éhezem,
mint akit hét szűk esztendő gyötör.
Ha visszatérsz, minden csepped élvezem.
Üresen fekszel a konyhaasztalon.
Enyém lettél – és mégis szomjazom.