Amit a tenger adott I.

2015 elején kezdtük el “Amit a tenger adott” című folytatásos történetünket Szaszkó Gabival, amit aztán 27 rész után közel 24 000 szóval zártunk le. Akkoriban nem volt még blogom, így az azóta téli álomra szenderült Fanni Rímsütődéje oldalon publikáltam őket, most azonban eljött az idő, hogy a blogon is megtalálhatók legyenek. Kezdésnek adtam Gabinak egy mondatot, és ő ebből kerekítette az első fejezetet. Az ő blogján is megtaláljátok a bejegyzést, itt.

A vöröslő tengervízben láttam meg először elhomályosodó alakját, amely aztán meghatározta az egész életemet.

Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy spontán kirándulásképp elindulunk az Atlanti–óceán partjára. Csupán háromórás autózásra volt a morajló víz az otthonunktól, de apámnak sikerült végigszitkozódnia az egész utat. Főleg mások vezetési stílusát dorgálta a zsúfolt országúton, a legcifrább szitokszavakat mormolva maga elé. Anyám körülbelül fél óráig tűrhette az átkozódást, majd minden átmenet nélkül sírva fakadt:

– James! Ez lenne az egyetlen esélyük a nyugodt családi kirándulásra! – mondta szipogva. – Ha már rendes nyaralásra nem tudunk elmenni közösen!

Apám elfoglalt banki tanácsadó volt, anyám pedig tanárként az egész nyarat otthon töltötte. Én egyedüli gyerekként, tizenhat évesen már semmilyen energiáját nem kötöttem le, ezért anyám szabadidejében depresszióba süppedhetett. Naponta legalább egyszer feljött az emeleti szobámba, és elmondta, hogyan is rontotta el az életét apám mellett.

Türelmesen végighallgattam, de a szívem vadul dübörgött a mellkasomban, a tekintetem pedig kimerevedett a hatalmas Csipkerózsikás poszter felé, amit már régen le akartam vennem a szobám rózsaszín faláról, de a szüleim irtó drágán vették nekem Disneylandben egy francia kirándulás során. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az egyik ritka nyaralásunk, ami nem torkollott totális katasztrófába.

Egyke voltam, nehezen értettem meg magam a gyerekekkel, alig akadtak barátaim az iskolában. A szüleim mégse aggódtak. Javarészt olvastam a szobámban kuksolva, esetleg magányos felfedezőtúrákra indultam a kicsi városunkban. Nem hiányoztak a barátok, a könyvek sokkal jobban megértettek, mint bárki más.

A szüleimmel tett kirándulás csak szükséges rossz volt. Szerencsére csupán két éjszakát kellett velük töltenem a tengerparti szállodában, mert utána szólították apámat a kötelességek. A táskámba a biztonság kedvéért három regényt is bepakoltam. A hátsó ülésen összekuporodva néztem az elsuhanó fákat, a telefonomról hallgattam a zenét, miközben azt képzeltem, hogy a világ egy végtelen zenés videó, a szüleim pedig csak statiszták, akik vadul gesztikulálva dobálnak egymás felé hangtalan szitkokat. A napfény könnyedén átszűrődött a vastag lombokon. Kezemet kibújtattam a langyos szellőbe a lehúzott ablakon.

Nem gondoltam volna, hogy az életem egyetlen csapásra teljesen megváltozik, pedig akkor már ott várt rám a tengervízben az a valami, ami egyszerre tett népszerűvé és félelmetessé a kortársaim között.

Egyetlen magányos tengerparti séta fordította feje tetejére az életemet. Szüleimmel lepakoltuk a túlzottan megrakott bőröndöket a kibérelt szobába. Unalmas, fehérre mázolt falak vették körbe a tengerparti lakhelyet, amelyben egy franciaágy és egy gyerekágy terült el. Fintorogva néztem el a méretét, ami inkább tíz év alattiakra lett szabva. A lakhely akár le is lombozhatott volna, de ha becsuktam a szemem, akkor azonnal betöltötte az orromat a tenger sós illata. Azonnal kirohantam volna mezítláb a puha homokba, de anyám letörte a lelkesedésemet.

– Susan, édesem! Naptej, papucs, szalmakalap, törölköző és az allergia elleni gyógyszered!

Megforgattam a szememet. Angliában éltünk az isten szerelmére! Ott, ahol a gyerekeknek D–vitamint kell szedniük, mert nincs elegendő napfény ahhoz, hogy erős csontjaik legyenek.

Sóhajtva lépkedtem vissza a bőröndömhöz, majd a lehető leggyorsabban kirámoltam belőle a fontosnak ítélt holmikat. Apám azonnal kibontott egy sört, és az ágyra telepedett egy újsággal. Sejtettem, hogy nem is fog kimozdulni a szobából.

– Hat órakor szolgálják fel a vacsorát, addigra gyere vissza, és ne kószálj el olyan messzire, hogy ne lásd a szállodát!

Igent mormoltam az orrom alatt, majd egy hatalmas strandtáskával felszerelkezve indultam neki a tengerparti expedíciónak.

Esélyem sem volt vacsorára visszaérni. Az a valami megakadályozott.

Következő rész

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.