A harmadik részt Gabi jóvoltából olvashatjátok.
A szívem azonnal gyorsabb ütemre váltott. A tűzbarna szemű lány pontosan ugyanazt az egyszerű, színes virágos topot viselte, mint én, de piszkosszőke haja tengervíztől volt nedves, felsőtestét néhol befedte a zöldes alga. A szavaim mintha odabent ragadtak volna, a tüdőm alsó részébe beszorult a levegő, amitől a mellkasom szorítani kezdett. Óvatosan megérintettem a tükörképem arcát, amely mégsem tűnt olyannak, mint a sajátom. Telt ajka, izzó szeme magabiztosságot, nyíltságot sugárzott. Bőre furcsán sikamlós volt a tengervízben töltött időtől.
Átszellemült állapotban simítottam végig a lény minden egyes arcvonását, mire az legnagyobb meglepetésemre erősen megragadta a kezemet. Érintése hideg és hullaszerű volt, de az arca magában hordozta az élet minden egyes cseppjét.
– Elég legyen ebből! – ripakodott rám, majd összefonta a karját maga előtt. – Ilyen önsajnálattól csöpögő emberi lényt én még az életemben nem láttam. Annyira feldühített a viselkedésed, hogy még engem is felébresztettél!
– Te én vagyok? – kérdeztem remegő hangon.
A tükörképem megforgatta izzó szemét, majd csalódottan megcsóválta a fejét.
– Dehogy! Hogyha olyan lennék, mint te, akkor már régen az iszapba temettem volna a fejemet, és soha az életben nem jöttem volna elő a tengerből. Pasik, idegesítő szülők, közben teátrális, öngyilkos gondolatok! Szánalmas.
Pislogva néztem a lányra, a kezem hirtelen ökölbe szorult a testem mellett.
– Én ezeket sohasem mondtam ki hangosan! Mi vagy te? Mindenható gondolatolvasó?
– Valami olyasmi. Legalábbis sokkal többet tudok a pasikról és az életről, mint te valaha is tudtál, vagy tudni fogsz!– piszkálta unottan elkékült körmeit.
Ahogy a víztükör simogató mélységébe néztem, nem láttam a lány lábát, sajátjaim persze kifakultan hullámoztak alattam. Egyetlen lépést hátráltam félelmemben.
– Azt hittem, a nyavalygásod valamiféle furcsa segítségkérés. Most meg el akarsz szelelni?
Megtorpantam. A sikamlós iszap hirtelen az ellenségemmé vált. A sötétség leple lassan beborította a morajló öblöt, egyetlen embert sem lehetett látni a közelben. A szél libabőrt csalt fedetlen bőrömre.
– Miben segíthetnél nekem? Azt se tudom, mi vagy! Lehet, hogy mindjárt belefojtasz a tengerbe!
A lány szélesen elmosolyodott, majd átkarolta hideg, vizes karjával a vállamat.
– Nem éppen ezt akartad?
Elsőként megremegtem belülről, majd olyan forróság futott végig a testemen, amelyet azelőtt sohasem éreztem. Orromat betöltötte az ismeretlen bőrének ellenállhatatlan aromája. Egy csillogó, fehérhomokos tengerpart nyugalmát jutatta eszembe könnyed, édes érintése.
Nem válaszoltam a kérdésére, de nem is hagyott időt rá. Egyszerűen halkan, puhán a fülembe súgott:
– Trevor.
Kiszabadultam az érintéséből, hirtelen áramütésszerű hullámokban futott át rajtam az idegesség. Trevor az én titkom volt. Senki másnak nem mondtam el, hogy halálosan szerelmes vagyok az angoltanáromba. Még a naplómban sem említettem konkrétan a nevét, rejtett jeleket használtam.
– Én megadhatom neked Trevort, ha arra vágysz. Vagy még most belefojthatod magad a tengerbe. Az is egy megoldás. Most eldöntheted, mit is szeretnél!