Amit a tenger adott IV.

A negyedik rész tőlem.

Vigyázz, mit kívánsz!” mondogatta sokszor a nagymamám– Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is igazán figyelt rám, de én mindig kinevettem. Soha nem fenyegetett az a veszély, hogy a kívánságaim teljesülnek. És most itt volt ez a furcsa lány, aki akár az elveszett ikertestvérem is lehetett volna, és felajánlotta azt a két dolgot, amire vágytam. A végső csepp életem keserű poharában a lehetetlen és ostoba szerelmem volt. Az összes többivel megbirkóztam volna: a szüleim kihűlt házasságával, a magánnyal az iskolában, a ténnyel, hogy a kevés barátom is egytől egyig elfordult tőlem. Néhányan azt mondták, fura vagyok. Mások ennyit sem mondtak, észre sem vették, hogy létezem. Mindezt elviseltem volna. De amióta Trevor besétált az életembe azon a végzetszagú szerda reggelen, már nem tudtam tovább színlelni. Minden megváltozott.

A korábbi angol– és irodalomtanárunk a félév közepén úgy döntött, hogy elmegy Kambodzsába önkéntesnek egy iskolába, „mert ott legalább megbecsülik majd az erőfeszítéseit.” Azt hittem, az igazgató felrobban. Amúgy is olyan volt a feje, mint egy jól megtermett cékla, akkor meg úgy nézett ki, mint, akit mentem megüt a guta. Akkor már két tanár után nézhetett volna az iskola. A helyzetet Miss Applebaum mentette meg, akinek az unokaöccse épp akkor fejezte be a bölcsészkart. Egy KFC–ben dolgozott, és azt mondta, szívesebben csinálna valamit, ami a szakmájába vág. Szegény fiú nem tudta, mire vállalkozik. Én biztos maradtam volna a csendes csirkemelleknél. Azok legalább nem raknak pukipárnát az ember székére. Persze, ha Trevor a sült csirkéknél maradt volna, akkor sohasem találkozunk. És akkor nem álltam volna a hideg vízben az életemért remegve.

– Nos? – kérdezte a tükörképem. – Jutottál valamire, vagy még itt álldogálunk órákig? Nekem ugyan édesmindegy, téged viszont, ha nem vigyázol, előbb elvisz a fagyhalál, minthogy eldöntenéd, mit akarsz.

– Hogy tudnál nekem segíteni? Azt sem tudom, mi a neved. Van neked neved egyáltalán? – kérdeztem. Idióta kérdésnek tűnt, de eszembe jutott a nagymamám még egy babonája. Ne bízz semmiben, aminek nem tudod a nevét.

– A nagyanyád örülne, ha tudná, ennyit gondolsz rá. Talán mondjuk addig kellett volna foglalkoznod vele, amíg még élt.

Ez kicsit szíven ütött.

– A nevem nem sokat számít. Hisz, ahogy a családunk egyik régi barátja mondta, amit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük éppúgy illatos. – a lány elkezdett kuncogni, bár nem tudom, mit talált olyan viccesnek. Megint megfordult a fejemben, hogy lelépek. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

– Na jó, ha nagyon akarsz, hívhatsz Echonak. Ha a kis csoffadt emberi agyad, így gyorsabban tud döntéseket hozni.

– Jó, legyen. Trevort választom és az életet.

– Csodás–mesés. Cserébe egyetlen aprócska dolgot kérek csupán. Nekem kell adnod a testedet minden hónap harmadik péntekének éjszakáján.

– És mit csinálsz vele? – kérdeztem riadtan, a karomat összefonva a mellkasom előtt.

– Azt, amihez kedvem szottyan. De ne izgulj, biztosan jobban bánok majd vele, mint te, aki egy savanyú szobában kuksolsz egész nap.

­ Hát legyen – vontam vállat. Nekem már úgy is mindegy volt.– Na, végre. Add a kezed! – mondta, és megragadta a csuklómat. Az egyik ujjamra valami hűvöset csúsztatott. Egy kis fehér gyűrű volt.

– Csak hogy tudd, hol a helyed. Most menj, mert az anyád már a környéken ólálkodik. Lekésted a vacsorát, ő meg nem akarja apáddal kettesben tölteni az estét. Amit, őszintén szólva, tökéletesen megértek. Holnap gyere vissza. Csak forgasd meg a gyűrűt háromszor, és én itt leszek.

Azzal eltűnt. Kifelé gázoltam a vízből, és a hideg, amit eddig valahogy kizártam a tudatomból, most egyszerre támadta meg az összes idegvégződésemet. De a gondolat, hogy talán közelebb kerülök Trevorhoz, feledtette velem a hullámok hideg harapását.

Trevor nem volt tipikusan jóképű, a lányok többsége a tesitanárunk, Mr. Lock után csorgatta a nyálát. Minden órán azzal szórakoztak, hogy titokban lefényképezték a fenekét. Én ilyet sosem tennék Trevorral. A többiek ostobák, hogy nem látják a benne rejlő szépséget. Az arca átszellemül, amikor órán verseket olvas nekünk, az ajkáról puhán gördülnek le a szavak. Én ilyennek képzelem isten angyalait. A fiúk csak röhögnek rajta, azt mondják, biztos meleg, különben a foci meg a csajok érdekelnék, nem a hülye irodalom. Az osztálytársaim mérhetetlenül szánalmasak. Persze az én helyzetemen az se változtatna, ha történetesen igazuk lenne. Ugyanúgy reménytelenül imádnám és semmi esélyem nem lenne nála.

Amire kiértem a partra, már feljöttek a csillagok. Echónak igaza volt, anyám alakja bukkant fel a sziklák mögül, és a nevemet kiabálta. Legnagyobb szörnyűségemre azonban nem volt egyedül. A parti sétány lámpájának glóriájában megpillantottam azt az embert, akire a legkevésbé számítottam, és akivel ilyen csapzott állapotomban legkevésbé kívántam találkozni.

– Nagyon megijesztetted édesanyádat, Susan – mondta Trevor, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy végigmér, és a tekintete megakad a testemre tapadó vizes pólón.

– Tr… Mr. Miles, hogy kerül maga ide? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a fehér gyűrű a húsomba vág.

– Nyári kikapcsolódás – mosolyodott el, majd a horizontra nézett. Most sokkal barátságosabban festett, mint percekkel ezelőtt. A tengeri szél újra lágyan simogatta a vizes bőrömet, amelyen lassan eltűnt a libabőr a kellemes melegtől. – Összefutottam édesanyáddal a tengerparton, gondoltam segítek neki, hogy minél előbb megkerülj!

Az előző rész

Következő rész

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.