Calendar Tales: Július

Ideje kicsit belehúzni, hiszen még van remény, hogy augusztussal utolérjük magunkat a Naptár Mesék véget nem érő versenyfutásában. Gabi júliusi történetét itt olvashatjátok.

Nyár végi családi nyaraláson vagyunk, egy csodaszép békés kis házikóban, ahol senki nem mondja meg a másiknak, mit csináljon. A közös (kötelező) programok az étkezések és az esti Vigyáz6! kártyázások, miután az unokahúgom elaludt. Ugyan kicsit furán néznek rám, hogy mindig a laptopommal vonulok ide-oda, míg a többiek békésen úszkálnak vagy napfürdőznek, de senki nem szólt be, hogy miért nem pihenek. Nekem ez a pihenés meg tökéletes nyaralás, ahol saját tempómban ügyködhetek a munkáimon némi olvasással, evéssel meg játékkal megspékelve.

Elolvastam két könyvet (Zalka Csenge Virág: Mesemondók márpedig vannak: A nemzetközi mesemondás világa, ami annyira inspirált, hogy a bibliográfiából rögtön rendeltem magamnak pár mesegyűjteményt, illetve Rusvai Mónika: Tündöklő című regényét, amihez nem sokára interjú is érkezik majd.) Megírtam és kiküldtem a Szimplám Mesés! interjúk következő két adagját, a nyári szünet után szeptemberben végre visszatérünk! Írtam egy blogbejegyzést a készülő novelláskötetemről, befejeztem egy novellát egy meghívásos antológiába, és lefordítottam két novellát 😀 Így pihenek én.

És megírtam ezt a kis szösszenetet. A kérdés az volt, mi a legfurcsább dolog, amit júliusban láttál?

Világvége

Világvége sokkal kisebb és kopottabb volt, mint a prospektus fénylő oldalain. Ahogy lekászálódtam a rozsdás buszról, rögtön megcsapott a tenger semmihez sem hasonlítható illata. Amint levonszoltam a bőröndöm az utolsó lépcsőn, a szótlan sofőr becsukta az ajtót, és elrobogott, esélyt sem hagyva arra, hogy meggondoljam magam. Az alumíniumoszlopra ragasztott menetrend szerint a következő járat egy hét múlva jár erre, ha az időjárási feltételek is megfelelőek. Nem lepődtem meg, végül is a világ végén vagyunk, vagy mi a szösz.

Na jó, ha őszinte akarok lenni, azt gondoltam, nagyobb tömeg lesz… Elvégre is, olyan kevés hely maradt, ahová kirándulni mehet az ember. A környezetüket üveg és acélszörnyként bekebelező városok, a savas eső áztatta pusztaságok, vagy a turistáktól hemzsegő kevés tiszta tengerpart között az embernek elment a kedve az utazgatástól. Aztán aznap reggel, amikor egymást követték a csapások, felhívtak a kávézóból, hogy többet nem tartanak igényt a szolgálataimra, a barátom minden bejelentés vagy magyarázat nélkül összepakolt és elköltözött, és ami még rosszabb, vitte a macskát is, na aznap reggel dobták be a Világvége bájait hirdető reklámújságot.

Gyanakodhattam volna, hiszen túl szép volt, hogy igaz legyen, de akinek semmije sincs, nincs mitől féljen. Az életem belefért egy bicegő kerekű gurulósbőröndbe. Az odút, amit a lakásomnak hívtam bedeszkáztam, bár fogalmam sem volt, visszajövök-e még. Ha valaki felfeszegeti az ajtót, és beköltözik, sok szerencsét hozzá, nekem már nincs ott semmim, csak az elpazarolt évek emlékei.

Elindultam a házak foghíjas sora felé. Valaha fagylaltszínűre festették őket, de az árnyalatok mára megkaptak az erős nap alatt. Kavicsok csikordultak a bőröndöm kereke alatt, és valahol a fejem fölött egy sirály kiáltotta az égbe bánatát. Évek óta nem hallottam ezt a hangot. Beértem a házak közé, de sehol egy teremtett lelket nem láttam. Pedig a kávéház teraszán frissen elkészített eszpresszó gőzölgött, és valahol a közelben egy zenegép öntötte magából a recsegős Elvis Presley slágereket.

Végigkopogtattam minden ajtót, végigjártam a sovány főutcácska minden házát, de hiába kiabáltam rekedtre a torkom, válasz sehonnan sem érkezett. Visszaballagtam a teraszra, és töltöttem magamnak egy csészével a kávé maradékából. Az Elvis album újra az elejéről indult.

A bőröndöm az asztalnak támasztottam, és lesétáltam a partra. A víz olyan kristálytiszta volt, mint a régi filmeken, hitetlenkedő arckifejezésem fodrozódva bámult vissza rám. Ide már nem ért el a Jailhouse rock ritmusa, a csendben újra hallottam a fejemben dübörgő kételyt. Mit csinálok én itt egy szál magamban a világ végén?

Elmerengve gyalogoltam be a tengerbe, a víz már az orromig ért, amikor megütötte a fülemet egy gyönyörű, éteri hang. Először ötletem sem volt honnan jöhet, aztán az ég felé néztem, és megláttam a csillagbálnák alkonyatban úszó csapatát. Már nem voltam egyedül.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.