Könyvajánlók Kül-külvárosból: Nőtópiák

Tavasz végén, kora nyáron nagyon képregényes korszakomat éltem, ezekről cikket is írtam. Itt egy általános, inkább listaszerű ajánlót, itt pedig egy francia képregény antológia sorozat, a Midnight Tales ajánlóját olvashatjátok. A mai cikkben három olyan műről (/sorozatról) írok, amelyekben a társadalomból (majdnem) teljesen hiányoznak a férfiak vagy pedig erősen nőuralom van. Mindegyik művet más okból kezdtem el olvasni, csak utólag vettem észre a tematikai hasonlóságot.

Tillie Walden: On a sunbeam (Egy napsugáron)

Amikor megláttam ezt a könyvet, rögtön beleszerettem a borítóba. Nézzétek meg, hát nem csodaszép? A leírás is felkeltette az érdeklődésemet: A világűr legtávolabbi sarkában egy különös kis csapatnak az a feladata, hogy újjáépítsen csodaszép, omladozó épületeket, gondosan összerakosgatva a múltat. Ahogy Mia, a legújabb tag megismeri a csapatot, a történet visszaugrik az első, meghatározó bentlakásos iskolában töltött évére, amikor beleszeretett egy rejtélyes, új diákba. Ahogy Mia egyre közelebb kerül a barátaihoz, felfedi a csatlakozásának igazi okát: szeretné megtalálni rég elveszett szerelmét.

Csodaszép borító? Bentlakásos iskola a világűrben?

Úgy éreztem ezt nekem találták ki. Ráadásul az űrben régi épületeket rendbetevő rekonstruátor csapatban van valami csodaszép és melankolikus. (Sőt nekem volt benne valami paradox is, hiszen az űr és annak felfedezése számomra a jövő története, de a régi katedrálisok a múlthoz tartoznak, szóval csendben egymásnak feszül a múlt és a jövő.)

A könyv óriási és drága, szóval először megpróbáltam a telefonom Kindle Appjával elolvasni, de körülbelül öt perc után kifolyt a szemem.  Nem bírtam kiverni a fejemből a könyvet, szóval megrendeltem. (Most itt ül a polcomon, és továbbra is bazi nagy, a lakás meg kicsi, szóval ha valakinek felkelti az érdeklődését, írjatok rám, és jó áron elbizniszelem veletek 😉 )

Azóta felfedeztem, hogy a történet eredetileg egy webcomic volt, szóval akár itt is elolvashatjátok. Nagyon érdekes egyébként az alkotó leírása a projektről, bemásolom nektek a részt, ami engem a legjobban megfogott:

„Annyi közöm van a sci-fihez, hogy volt egy ET plüssöm, bár nem hiszem, hogy ez számít akármit is. Amit mondani akarok az az, hogy semmit sem tudok a science fiction zsáneréről vagy arról, hogy milyen lehet igazából az űrben létezni. Fizikából is mindig pocsék jegyeim voltak. És mégis írtam egy sci-fi regényt. Minden lehetséges, gyerekek!

Láttam néhány jelenetet a nagy népszerű űrben játszódó filmekből, és mindig untattak. Miért vannak tele fehér folyosókkal és fehér férfiakkal?

Az eredeti célom a Sunbeammel az volt, hogy megteremtsem az űrnek egy olyan verzióját, amiben én is szívesen laknék. Szóval nincsenek férfiak (észrevettétek?), tele van queer szereplőkkel, fákkal, régi épületekkel, és végtelen csillagképekkel.”

Ez azért érintett meg, mert engem is vonz a sci-fi műfaja, a csillagok, a galaxisok, a határtalan lehetőségek, de tudom, (vagy legalábbis azt képzelem) hogy a sci-fis keménymag lehurrogna, ha nem tudnék minden apró tudományos vagy technikai részletet. (Most eszembe jutott egy kommentszekció a FIÓKról, ahol azon ment a reklamáció, hogy az űrhajók nem tudnak farolni, szóval igen, határozott veszély az okoskodó hurrogás.)

Azt hiszem, elég időt szenteltem annak, hogy mennyire imádtam a könyv külsejét és elgondolását, és mennyire nagy reményekkel indultam neki… Well…

Ahogy a Goodreads értékelésemben írtam, úgy éreztem magam a könyv olvasása közben, mintha az iskola menő, de magának való művészlelkével szerettem volna összebarátkozni. Annyira akartam, hogy jóban legyünk, de egyszerűen nem engedett közel magához. Ez pedig elég frusztráló élmény volt. Igazából két okot találtam, ami megmagyarázhatja az élményemet. Az egyik technikai. Míg a könyvborítója csodaszép színes, a belső lapok eléggé visszafogott tónusúak, és sokszor sötét helyeken játszódnak ezért nehéz kivenni, hogy mi történik. (Szemben ezzel mondjuk a Saga szinte harsány színvilága) Kicsit az is megnehezíti a tájékozódást, hogy minden szereplő nő, így ez sem segít a karakterek felismerésében, illetve, hogy a szöveg kézzel írott, és néha bizony apróka.

A másik ok, amivel a férjem rukkolt elő, amikor segíteni próbált megérteni, hogy miért nem tudok közelebb jutni a könyvhöz, ez pedig a reprezentáció kérdése. Mégpedig, hogy nincs a történetben senki olyan, mint én. Bár a szereplők nők, mindegyikük queer: leszbikus kapcsolatban élnek vagy non-binaryk. Nagyon fontos, hogy ne értsetek félre, ez abszolút nem reklamáció, sőt! Én nagyon érdekes tanulóélménynek fogtam fel. Ugyanis, ha egyetlen könyv, ahol nem találtam senkit, akivel azonosulni tudok, ilyen furcsa, kellemetlen érzéssel tölt el (kicsit olyan, amikor valahogy nem találod a helyed, nem érzed magad otthonosan), akkor gondoljuk bele, hogy vannak emberek, akiknek a filmek/könyvek többsége ugyanezt az élményt nyújtja. Az bizony elég lehangoló és frusztráló lehet. Érdekes lenne ezt megtapasztalni, olyanoknak, akik nyenyeregnek a diverzitás ellen.

Továbbra is szeretném szeretni Tillie Walden munkásságát, mert érzem, hogy tehetséges. (Btw az On a sunbeamet jelölték a Hugo-díjra, illetve a Saga szerzője, Brian K. Vaughan azt írja róla, hogy „Tillie Walden a képregény jövője, és az On a Sunbeam eddig a legjobb alkotása. Ez egy olyan „űr történet,” amilyet még sosem láttál. Gazdag, élettel teli világ és komplex karakterek.”) Egy másik regénye, a Spinning benn van a községi könyvtárban, majd teszek vele egy próbát.

 Ha már az előbb emlegettük Brian K. Vaughant, jöjjön tőle egy mű:

Y: The last man Deluxe volume 1 (Y, az utolsó férfi)

Mondtam már, de elmondom még egyszer, hogy a Saga az egyik kedvenc képregényem, és személyesen is nagyon sokat jelent. Amikor elkeseredek a dolgok állásán, és reménytelennek érzek mindent, hogy jó lesz-e a gyerekemnek ebben a világban, a Saga kis családjára gondolok, akit a fél univerzum likvidálni akar, mégis boldogulnak valahogy, és a legrosszabb körülmények közt is találnak boldog pillanatokat. Ez valahogy megnyugtat.

Kevésbé nyugtat meg, hogy Brian barátom az utolsó kötet végén akkora cliffhangerrel hagyott ott minket, mint a ház, szóval nyugtalanságomat igyekeztem más műveibe fojtani. Elkezdtem tehát az Y-t és a Paper Girlst. Ez utóbbiról is írok majd, ha a végére értem.

No, hát az Y kevésbé talált be nálam, mint a Saga, de ez is inkább ízlés dolga, mint minőségé. A történet magva egyszerű, de érdekes: hirtelen a Földön meghal minden férfi, fiú, illetve a hímnemű emlősök is. Valamilyen csoda folytán azonban az ifjú szabadulóművész (és életművész) Yorick és majma Ampersand (a „&” jel fancy neve) túléli. Yorcik szeretne eljutni a közeli Ausztráliába (a történet az Államokban játszódik), hogy megkeresse a barátnőjét, de közben mindenféle érdekek összecsapnak a feje fölött. Mert ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy a férfiak eltűnésével megszűnnek a hatalmi játszmák, nemzetközi konfliktusok stb…

Rövid kitérőt tennék a címadás zsenialitására, Y, mint a férfi kromoszóma, de Yorick neve is, aki Shakespeare legismertebb (halott) udvari bolondja. Engem egy jól elhelyezett Shakespeare utalással mindig le lehet nyűgözni. Illetve ha megnézzük a borítót az Y alakban megjelenő férfi „megadom magam, csak ne lőjetek” módra felteszi a kezét. (Bár én először azt hittem, keresztre feszítették. Az sem lenne olyan messze az eszmei mondanivalótól.)

A történet szerkezetében hasonlít a Sagára vagy bármelyik pikareszk jellegű történetre: a szereplők egy kis csoportja megy A-ból B-be, (aztán B-ből C-be, stb.) egy végső céllal a szemük előtt, miközben ellenségek akadályozzák, és barátok segítik az útjukat.

A történet jó, de nekem személy szerint túl sok benne az akció meg a politikai játszma. Ez tényleg ízlés dolga, engem kevésbé kötnek le a „valóságszerű” politikai konfliktusok (Ki lesz az Államok elnöke? Lelövik-e Yorrick anyját a felbőszült republikánus feleségek, akik az elhunyt férjeik posztjait követelik a kongresszusban? Hát a közel-keleti konfliktussal mi a helyzet?), mint mondjuk Wreath és Landfall űroperai ármánykodása.

Yorick nem a tipikus hőstípus, kicsit (néha idegesítően…) forrófejű, és nagyrészt rábízza magát a társaira. Nem tökéletes, de alapjába véve rendes srác és jó ember. Ami legjobban érdekel a történetben az az, hogy mitől menekült meg? Véletlen vagy valami misztikus dolog? Erről szeretnék többet megtudni, de a történet inkább az utazásra/menekülésre fókuszál. Az első kötet nem volt rossz, de nem feltétlen olvastam volna tovább, ha nem kaptam volna kölcsön rögtön a második részt is. Azóta elkértem a harmadik kötetet is, szóval szép lassan megnyer magának a történet, még akkor is, ha valahogy a ritmusával nem vagyok annyira szinkronban. (Az események túl gyorsan pörögnek, de az igazságok lassan derülnek ki.)

Mindenképpen érdemes elolvasni, Vaughan szerintem nagyon intelligensen nyúl komoly témákhoz.

Marjorie Liu: Monstress

A harmadik és egyben utolsó könyv, amit bemutatok a Monstress. Ez nem lesz túl hosszú, mert a három könyv közül ezzel találtam meg legkevésbé a közös hangot. Itt még igazán megmagyarázni sem tudom, miért. Itt is, mint az előző kettőnél, nem kétlem, hogy ez egy jó mű, egyszerűen nekem nem jött be annyira. Magam is meglepődtem, hogy mennyire nem szerettem a grafikai stílust, túl szépnek találtam. A történet meg egyszerűen hidegen hagyott, semelyik karakter nem érintett meg, ami nálam egyenlő egy halálos ítélettel. Nem kétlem, hogy a történet a későbbiek során izgalmasan bonyolódik, de engem elhagyott valamelyik kanyarban.

Ha ti szerettétek bármelyik, kérlek, osszátok meg a véleményetek, kíváncsi vagyok!